GKPortál

A szakítás olyan, mint a tragikus halál.
Körül vesz az űr, a kínzó magány.
Gyászolom az elveszített perceket,
Nem látom többé a kedves tekintetet.

Bámulom az ablakot, a kopogó esőt,
Titkon remélem, még meglátom őt.
De nem jön, többé már hiába várom.
Lelki megnyugvásom nem találom.

Titkon azt remélem, ez egy rémálom.
Felébredjek zihálva, most erre vágyom.
De ez a szörnyű, keserű valóság!
Nekem nem jut más, csak a maró szomorúság.

Nem tudom, szeretném-e még visszakapni...?
Tudnék-e még neki édes csókot adni?
Most gyászolom a szerelmem, hisz' elvesztettem őt.
Talán megélek még ennél szebb jövőt.

Talán elmondhatom, már nem vagyok bánatos.
Eljön a nagy Ő, s nem leszek magányos.
Megélem a gyászt, mert meg akarom élni,
Hogy tudjak még egyszer szívből remélni.

Elmondhassam azt, már nem gyászollak téged!
De sosem feledlek, amíg csak élek.

Szavazás eredménye