GKPortál

Miért küzdök én, lassan már nem tudom.
Néha könnyebb lenne mondani: feladom.
Ha feladom, attól még nem lesz könnyebb...
Fáj a szívem, s fáj a lelkem itt benn.

Miért harcolok, s megyek tovább?
Miért ezt adta az élet, s pont rám?!
Mit követtem el, hogy ezt érdemeltem?
Fájdalmakat reggeliztem, könnyet ebédeltem.

S most itt vagyok, mégha úgy érzem, az élet cserben hagyott.
Nekem csak fájdalmat, s bánatot adott...
Keresem a kapaszkodót, hogy újra talpra álljak!
De nem találom, s nincs mire várjak.

Tudom, nem érdemes rágódni a nem létező vágyakon,
Nem érdemes felnőni naiv álmokon.
Mert a vágy csak vágy marad, az álom pedig álom,
Nem fog valóra válni, hiába is vágyom.

Már nem vágyom semmire, s nem is álmodozom,
Nincs értelme, hiába vágyakozom.
Csak küzdök tovább, hisz' nincs mit tenni,
Nem fog csoda történni, mégis kell menni, menni...

Szavazás eredménye

Már nem hiszek a csodákban,
S nem hiszek a boldogságban.
Sosem voltam boldog igazán,
S ha mégis, szinte rögtön tovaszállt.

Nekem nem jár a boldogság, úgy érzem én,
Bennem már rég meghalt a valós remény.
Talán mert lehetetlent kérek, vagy nem is tudom,
Nem tudok boldog lenni, hiába akarom.

Küzdenék a boldogságért, de hiába minden.
Szívem most is sajog legbelül, itt benn.
Csak egyszer találna meg az igaz boldogság!
S nem csak álom lenne, hanem a valóság!

Már nem hiszek többé a csodában,
Mert nem élhetek boldogságban.
S ha mégis rám talál az igazi boldogság,
Ez a vers sem lesz tán bolondság!

Szavazás eredménye

Sorsom néha nem bírom cipelni,
Néha nehéz az életet elviselni.
Nem vagyok madár, nem tudok repülni,
Lassan már semminek sem tudok örülni.

Mindenem megvan, de semmim sincsen,
Nem lelem az igazi kincsem.
Szeretnék egy lányt, ki viszont szeret engem,
Boldoggá tesz, s elrepíti szívem.

Ó, hányszor írom már e sorokat!
S írom le a ki nem mondott szavakat!
Mit tett velem a sors, hogy így kell élnem!
A boldogságot már nem is remélem.

Bele lehet őrülni a keserűségbe!
Bele tudnék halni a szenvedésbe...
Míg másnak ölébe hullik a boldogság,
Számomra még a gondolat is bolondság.

Istenem nézz rám, s tégy csodát velem!
Küldd el végre a nagy őt nekem!
Mutasd meg, hogy nekem is jár boldogság!
S amit kérek bizony nem bolondság!

Túl sokat kérek? Mondd meg Istenem!
Váltsd valóra álmom egyszer én nekem!
Mert ha nekem a vágyam valóra válna,
A lelkem már többé nem fájna.

Szavazás eredménye

Törött szárnyú madártól ne várjuk, hogy repüljön,
Vagy szomorú sorsának egyáltalán örüljön.
Egy törött szárnyú madárnak a vágya, hogy repülhessen,
S újra a felhők között szabadon élhessen.

De a madár kalitkába van zárva,
Szabadságra már hiába vágyva.
Ez az ő otthona, nincs többé szabadság.
Azt hiszi rémálom. De ez a valóság.

Múlik az idő, s elfogadja sorsát,
Lassan mozgatni tudja újra törött szárnyát.
De valami történt! Nem tud már repülni!
Nem tud már a felhők között önfeledten örülni.

Minek ez a két szárny? Hisz' repülni nem tudok többé!
Fáj a szívem, a múlté, örökké.
- Gondolja a madár, s könnyek potyognak szeméből,
Minden remény elszállt gyermeki szívéből.

Gyermekien hitte, repülni fog újra!
S ami történt vele, nem gondol a múltra!
De elszállt minden remény, így kell élnie tovább.
Körül veszi a bánat, s a kínzó magány.

Szavazás eredménye

Szeretnék egyszer messze végre elrepülni,
S vágyott szabadságnak szívemből örülni.
Mert most fogoly vagyok, önmagam foglya,
Saját testemnek megkínzott rabja.

Egy rab, egy fogoly, ki örök fogságban él,
Ki ma már szabadságot nem is remél.
Pedig ártatlan vagyok, s mégis rabként élek,
A szabadságtól is már lassan félek!

Pedig nem követtem el semmit, ártatlan vagyok!
Mégis saját nyomorult testem rabja vagyok!
Nem tudok repülni, hisz madár nem vagyok!
Csak nyomorult testem örök rabja vagyok!

Beletörődtem, örökre fogoly vagyok,
Nem létezik szabadság, így is maradok.
Álmodni sem merek, hogy elrepülök szabadon,
Nem tudok segíteni sajnos magamongh.

Szavazás eredménye

Mondd Te élet, miért fosztottál ki?
Minden jót zsákomból miért loptál ki?
Miért vetted el tőlem minden boldogságom?
Miért tetted tönkre minden édes álmom?

Az öröm helyett miért hagytál szenvedést?
Az álom helyett kínzó ébredést?
Mit követtem el, hogy ezt tetted velem?
Miért nem hagytál egy picit több jót nekem?

Csalódott és nagyon dühös vagyok!
Hogy te tőled csak szenvedést kapok!
Mivel érdemeltem, hogy ezt tedd velem?
Hát nem érted meg, hogy ez mit jelent nekem?

Felfogod egyáltalán, amit tettél?
Nyomorékká, és boldogtalanná tettél...
Nem érdemeltem, hogy ezt tedd velem,
Te ezt nem érzed, mennyire fáj nekem!

Néha úgy érzem, kár volt küzdeni,
Úgyis csak egy életen át fogok szenvedni.
Élet-élet, mit tettél velem...
Tönkre tetted az egész életem...

Szavazás eredménye

Miért így kellett születnem?
S egy életen át csak szenvednem?
Nekem miért nem járt a boldogság, mint mindenki másnak?
Miért? Miért nem jutott mindaz, ami másnak?

Valahol gyűlölöm magam, bár értelme sincsen,
Mi nincs, nem vehetem meg semmi kincsen.
Bár megvehetném, de jó lenne!
Akkor talán az a lány is ölelhetne!

Örültség? Tán az valóban.
A vágy, hogy más legyek, mégsincs kihalóban.
Nem a pénzre vágyom, nem is csillogásra.
Csak a szerelemre, és a boldogságra.

Szívem mindezért mégis hiába fáj,
Nem maradt nekem más, csak a kínzó magány.
Nincs aki engem boldoggá tehetne,
Aki velem minden nap lehetne.

Mert az élet tőlem mohón elvett mindent,
S nem maradt csak űr, legbelül. Itt bent.

Szavazás eredménye

Jó lenne másnak lenni, de nem tudok.
Hiába szeretnék, vagy akarok.
Az emberek gonoszak, s engem bántanak,
S fel sem fogják, hogy ezzel ártanak.

Nem tudom, hogy ebben mi a "jó",
De érzem, hogy ez tudatlanságból való.
Vagy gonoszságból? Ezt is eltudom képzelni,
Jó nekik, ők tudnak járni, kelni...

Sosem lesz barátnőm, mert sérülten élek!
Kerekesszékben én mit remélek?
Tudom, fittyet kéne hányni a butaságokra,
És nem hallgatni a gonoszságokra.

De még ma is képtelen vagyok ezzel nem foglalkozni,
S hajlamos vagyok magamba zárkózni.
Azt támadják, ami a leggyengébb pont nekem,
Bár vannak akik itt vannak velem.

Persze ők mondják, "ne törődj velük,
S te így vagy tökéletes nekünk"!
A sorssal ujjat húzni úgysem lehet,
Hisz' a sorsáról senki sem tehet.

Talán egyszer majd eljön az a nap,
Mikor a lelkembe többé nem hasogat.
S ha rosszat mondanak rám az emberek,
Kiállni magam mellett jobban merek.

Szavazás eredménye

Van úgy, hogy minden nagyon fáj,
Körül vesz a fájdalom, s a magány.
Elmenekülni könnyebb lenne,
Jó lenne, ha a magány körül venne.

Elindulok, merre az út visz,
Szívem már semmiben sem hisz.
S közben csak arra gondolok,
Hogy a bánatban megbolondulok.

Volt idő, hogy minden szép volt,
Körülöttem béke honolt.
De azóta minden megváltozott,
S nekem az élet fájdalmat hozott.

Minden olyan kusza a fejemben,
Csak a bánat tombol a szívemben.
Tovább megyek, amerre az út visz,
Talán lesz olyan, miben szívem egyszer hisz.

Nagyon hideg van, s esik az eső,
Lassan érzem, elhagy minden erő.
Lerogyok egy padra, s magam elé nézek,
Én már tényleg semmit sem remélek.

Elállt az eső, és úgy érzem én,
Tán még maradt egy pici remény.
Ekkor bizony meglátom családom,
Kik vissza akarják adni boldogságom.

De nincs értelme menekülni,
Attól meg nem fogok az örömtől repülni.
Hazamegyek a családommal,
S megküzdök a bánatommal.

Szeretném, ha Te is ezt tennéd,
S az életet is komolyan vennéd.
Szeress Te is, hisz' Téged is szeretnek,
S mert szeretnek el nem engednek!

Szavazás eredménye

Kicsi voltam, de sokat sírtam,
A lelki fájdalmat nehezen bírtam.
Folyton azt kérdeztem, miért így kell élnem?
A reménytelen álmokat szívemből miért kell kitépnem?

Minek nekem ez a két láb, ha nem tudok járni?
Mi másnak létezik, nekem csak rá vágyni?
Miért nem játszhatok kint, mint a többi gyerek?
Sok fiú, és lány a hintán nevet.

Gyere játszani! - sosem mondták nekem.
A fájdalom mindig itt volt velem.
S az utcán sok ember csak furcsán rám nézett,
S ha szólt is valaki csak szánalmat érzett.

"Szegény kisfiú, látod? Beteg.
Ez a kisfiú nem tud játszani veled."
S én csak néztem, s csak néztem szótlanul,
Csak otthon sírtam, oly váratlanul.

Lassan felnőttem, a sírás alábbhagyott,
De az érzés megmaradt, sebeket hagyott.
Próbáltam élni, s nem a múltat nézni,
Hogy bármi bajom lesz, nem ettől félni.

Mit elvett az élet, nem azon keseregtem,
Mit hagyott én nékem azokat kerestem.
Mutattam kifelé, hogy milyen erős vagyok,
S kiállom a próbákat, mit az élettől kapok.

Aztán egy szép napon rájöttem, nem igaz.
Mit hagyott az élet, sovány vigasz.
Nem vagyok erős, oly gyönge vagyok,
Én az élettől csak fájdalmat kapok.

Amit más megkap, nekem álom marad semmi más,
Pedig nem kérnék nagyot, mégis maradt az álmodozás.
Néha szeretném azt hinni ez nem is én vagyok,
szeretnék más lenni, de sajnos nem tudok.

Talán egyszer így is boldog lehetek,
S akkor végre én is majd szívből nevetek.

Szavazás eredménye